Micsoda útjaim...

Szíria

 Egy találkozás története

Tizenhat év távlatából találtam rá Nizárra a semmiből vagyis az iwiw-en keresztül. Utoljára huszonévesen beszélgettünk, ifjú felnőttekként. Most kapcsolatok, család, gyerek után kicsit érettebben, tele tapasztalattal, sebekkel, hegekkel. Meghívott Damaszkuszba szüleihez, hozzájuk vendégségbe. Nem haboztam, mennem kellett, innen el, valami újra vágytam, ismeretlenre.

 Pál apostol útja bukkant fel folyton a fejemben, a damaszkuszi úton ért látomása, megtérése. Nem tudtam, hogy mi vár rám, és nem is hittem volna senkinek, hogy ha azzal áll elém, hogy majd „te is megtérsz ott, csak indulj neki!”

Úgy kértem vízumot és szálltam fel a Malév Szíriába tartó éjszakai járatára, hogy előtte nem tudtunk személyesen is egyeztetni Nizárral, csak telefonon. Tizenhat év után egy idegen kultúra és idegen főváros reptere volt a díszlete a találkozásunknak. ( Arról most nem is szólok, hogy a legendás magyar vendégszeretet mára inkább mítosz, mint valóság. Az arab vendéglátás minősége viszont tény és elgondolkodtató tanulság.)

Szíria zsúfolt keresztény szent helyek, bibliai helyszínek és persze iszlám szentélyek, mecsetek tucatjaival. Damaszkuszban több rendkívüli nagy mecset is található, mi háromba tértünk be. Valójában nem a személyes találkozó adta meg az én damaszkuszi utamnak a fordulópontját. Azon túl szembesültem a hittel, az élő és működő vallás érzelmi erejével, súlyával. Megrendített. Pedig csak hétköznapi pillanatképeket láttam. Tolerancia, kegyesség, méltányosság, tisztelet, csupa olyasmi, amikről nem az arab világközösség szent helyeire és imádkozó muszlimokra asszociál a magamfajta, európainak nevezett kispolgár. Mégis én érzékeltem ezeket ott, mégis az én belsőm rendült bele és nyílt meg újra valamely felsőbb erők irányába, amelyeket három évtizede eltemettem magamban. És tökéletesen mindegy, hogy történetesen katolikus templomba jártam egykoron.

 Szíria valóságos paradicsoma a Szent György kultusznak, ikonosztázok, képek, templomok, és életének főbb színhelyei, mind erre a vidékre kötik. Vagy az Omájád nagy mecset, ahol Keresztelő Szent János fejereklyéjét őrzik, egyszerre iszlám és keresztény szenthely. Vagy a Közel-Kelet Lourdes-ja, Sednaja, a Mária zarándokhely!

 A modern Damaszkuszról sem szeretnék azonban megfeledkezni. Az óváros közepén, szűk utcák és a zsidó negyed elhagyott házai között tértünk be Mustafa Ali szobrász műhelyébe és galériájába. Maga a műemlék épület és a művész munkái lenyűgözőek voltak. Vendégszeretet, nyitottság és univerzálisan érthető, emberi témájú alkotások fogadtak. Mindenkinek ajánlom, aki épp arra jár

Anglia, Ludlow

Pünkösd is beleesett abba a pár napos kirándulásba, amelyet fiammal jó előre elterveztünk. Ez volt az oka, hogy nem mondtuk le, pedig barátaink kislánya, közben elment. Fiammal majdnem egyidősek voltak, Lola azonban nem érte meg a tizennegyedik születésnapját. A búcsúztatást a család pünkösdre tette. Pünkösd hétfőn mi is az életet tartottuk szem előtt, ahogy valamikor közösen a kislánnyal és testvéreivel, most is vidámparkba mentünk. Az angol vidék jól vizsgázott, ráadásul eső és köd helyett rendkívül meleg volt az idő. Este azután Ludlow templomában maradtunk kettesben egy imára Loláért.

A vidámpark a pillanat győzelme a folytonosság felett. A józan ész gyakorlati kritikája. A halál előtti utolsó pillanat, amikor kiszolgáltatva száz méteres magasságban, néhány fém heveder és hidraulika uralta berendezés egyszerűen leejt. A zuhanást fel sem fogom, csak a szerveim vesztik el helyüket és az adrenalin folyik kifelé a szemeimből. A lábak remegnek és hitetlenkedő örömmel látjuk, hogy a másik is pont olyan őrült, hogy újra és újra el akarja játszani ezt a minihalált.

Fogalmunk sincs, hogy mi zajlik ilyenkor odabent, hogy miért van szüksége az embernek és az ember gyerekének erre!

A vidámparki ámokfutás győzelem a halálfélelem, az ösztönök fölött. Az ember bizonygatja magának, hogy ura az életnek, a halálnak, ura a gravitációnak, és a sebességnek, és fejjel lefelé száguldva, tátott szájjal és fehéredő ujjakkal kapaszkodva azért üvölt, mert mindez nagyon rendben van így. Diadal. Műmámor.

Közben két ezer kilométerrel keletebbre, egy pilisi kis falu kertjében, fehér petúniákból épített labirintusban lépdelnek fehér ruhás emberek, hogy elbúcsúzzanak valakitől, aki fiatal életének utolsó négy esztendejében egy valódi ellenféllel élt együtt, egy testben a rákkal.

Hollandia

 Amszterdam a középkorban vezető városa volt az új irányzatoknak, és az okkult, misztikus és titkos tanoknak, társaságoknak. Természetesen az alkímia fővárosa is volt. De én nem ezért utaztam oda, hanem egy nemzetközi Avatar tréningen vettem részt.  

Tengerparti kis városkában szálltunk meg, és az első napon bicklire szálltunk, hogy megérezzük a holland életérzés lényegét. Alkmaart sikeresen bevettük, ahol a sajt múzeum egy középkori templomban található a város szívében. Hanem visszafelé kerekezve a sík terepen meggyűlt a bajunk az óceán felől feltámadó orkán erejű széllel. Nem szégyen az, csorgó könnyekkel és teljes erővel belefeszülve a pedálokba sem haladtunk, az egyébként kiváló kerékpár utakon. Lekényszerültünk a nyeregből és dacolva a levegő elem csontig hatoló tisztító kúrájával hazatoltuk magunkat. A szél napokig alig csillapodott, a tenger felöl a településre törő orkán homokból építette a hófúvásokat. A hullámok dübörgése pedig félelmetes háttérzajt varázsolt körénk. Valódi megpróbáltatásaink persze csak ezután kezdődtek, ám azok már szigorúan belső, személyes jellegűek voltak. Az elemek közül szerencsére a tűz adósunk maradt, de ezt nem bántuk egyáltalán. Amszterdam pedig élhető, emberi városnak tűnt néhány napos látogatásunk során. Egy hely ahová érdemes vissza-visszatérni.

 A tréning utolsó estéjén, amelyet kis magyar csapatunk közösen töltött el, érkezett két hír is , közel egy időben közénk. Az egyik mesterünk édesanyja került kórházba súlyos állapotban, nekem pedig édesapámat vitték be agyvérzés gyanújával. Mire hazaértünk már nem értem el, nem találkoztam többé vele, a kórházban, március 15-én váratlanul meghalt. Temetése a húsvéti szertartások miatt Nagy Csütörtökön történt. A szent mise pedig, ahol búcsúztattuk Az utolsó vacsora szentségének részéve vált.

A festéssel ezután hagytam fel. Az utolsó olajképet, amit a jól ismert Da Vinci freskó ihletésére kezdtem el, most úgy zártam le, hogy „Az utolsó…”