A nővér, a halál és a lányka

Az én kis falumból, ebből a családból hoztam magammal azt a csomagot, amelyben az a szabály, hogy a szeretetért meg kell küzdeni, harcolni, nem evidens, nem jár. Hogy nem vagyok ezzel egyedül, rájöttem, amikor találkoztam egy nővérrel. Valójában nem, csak lélekben. Furcsamódon az egész folyamatot egy álmom vetítette előre. Ebben az álomban hétrét görnyedve, mint a Hétszűnyű kapanyányimonyók, hánytam és fulladoztam, amint távozott belőlem valamilyen ragacsos formában a sok mondanivaló, gondolat, emlék, szó, és én csak egyre húztam, téptem kifelé a számból, hogy meg ne fulladjak tőle. Rendkívül kimerültem a végére, ott ültem, térdeltem talán valahol egy zöld kertben, amikor két apáca támogatott, a homlokomra tették a kezüket, mintegy vigasztalóan fogták a vállaimat, majd felsegítettek és a végtelenül kifáradt testemet eltámogatták a háttérben álló templomig. Itt a miserendet néztem a templom falán, mert az zárva volt. Vissza kell ide térnem-gondoltam. Az apácák is eltűntek már, és ott álltam egyedül a nagy, néma templomkapuban.
Nem voltak apáca ismerőseim, semmilyen kapcsolatom nem volt ilyen közeggel. Évek múlva, szinte észrevétlenül közelítettem mégis hozzájuk. A nővér ugyanis, akivel lélekben talán találkoztam, az utolsó kilenc hónapjának feladatául kapta, hogy írja meg életét, betegségét. Megtette, meghalt, a rend kiadta és hozzám is eljutott a könyv. Megrázó volt, elsőre, de másodikra is erős. Ugyanekkor derült ki anyámról is, hogy mellrákos, megműtötték, kapott besugárzást, szerencsére nem kemót, mint a nővér. A könyv továbbra is foglalkoztatott, ezért elhatároztam, hogy a magam eszközeivel megpróbálom egy film keretein belül körüljárni a történetét. A naplója, amely a könyv nagy részét kiteszi, megfelelő kiindulási pontnak tűnt. A sors pedig úgy akarta, hogy a nővér családjához is találtam személyes kapcsolatot. Hamarosan ott álltam tehát, hogy a nehezén túl voltam, a családjának egy markáns szereplője, a lány nővére készségesen és barátságosan fogadta érdeklődésemet. Felvettem a telefont és bejelentkeztem a rendnél is, személyesen találkoztunk, elmondtam, mit szeretnék, ők is beleegyeztek, hogy a napló alapján dokumentumfilm készüljön apáca testvérükről. Jó előjelnek vettem, hogy akadályok helyett megértésre és segítőkészségre akadtam. A technikai részleteket is sikerült megoldani, a könyv kivonatát, amely röviden összefoglalja a nővér külső életének, és belső valóságának történetét, elküldtem előre a kolostorba, majd a kérdéseket is, amelyekre lehetőség szerint egy interjú formájában, választ kerestem. A forgatás napján is megnyíltak előttünk a kapuk, a nővér halálának egyéves évfordulója alkalmából szentmise, és megemlékezés volt, ez adta az apropóját a látogatásnak, ahol családtagok is részt vettek. Az elöljáró a kérdéseire megnyugtató válaszokat kapott, mert engedélyezte nekem az interjút és annak felvételét. Minden sikerült, mély, tartalmas anyag maradt a kamerában és bennem.
Hosszas technikai munkálatok következtek, még egy őszi napon újra elautóztunk a kolostorba, mert több szempontból is hasznosnak ígérkezett a pótfelvétel. A vágás, a hangmérnöki munka gyorsan haladt, szép lett volna karácsony előtt elkészülni vele. A nővérek közösségének jóváhagyása nélkül azonban nem lehetett, és itt félresiklott a projekt. A film végül nem kerülhetett a nyilvánosság elé, de számomra nem ez volt a fő tanulsága. E kereteken belül ugyanis valóban találkoztam egy lélekben nagyon hasonlatos lány történetével, fájdalmaival, küzdelmeivel, örömeivel. Ami megrázott az pontosan az az alapállás, hogy a szeretetért meg kell harcolni. Ezzel a felismeréssel zártam le végül a vitát a rend elöljárójával, hogy a nővérük életének kulcsa pontosan ez a küzdelem volt, amely tragikus módon korai halállal végződött a számára. Ennek a szeretetért folytatott erőfeszítésnek az emléke az ő könyve, személyiségének máig ható és élő üzenete, és ennek egy erősítése lehetett volna a film is. Mélyen a zsigereimben érzem ugyanis ezt a világot, ahol semmi sem jár, semmi sem evidens, mintha farkasok járnának odakint, fenevadak, akik szétmarcangolnak, eltaposnak. Meg kell edződni, erősödni, hogy kibírd, és csak azután jöhet az élet, az, amiről az Apostolok tanítottak, a szeretet kötelező érvényű parancsa. Vannak, sokan vannak, akik korán buknak el, nem bírják, nem akarják folytatni a kilátástalan birkózást. Értem, és átérzem fájdalmukat.

A nővért, aki mellrákban halt meg, megelőzte életemben egy másik történet. Ez, ha lehet még szívszorítóbb volt. Barátaink gyerekei között egy ikerpár kislány tagjánál diagnosztizáltak csontrákot. Kilenc éves múlt akkor, és az orvosok nem adtak különösebb esélyt neki, nem a gyógyuláshoz, hanem egyáltalán a rövid távú életkilátásokra sem. A szülőket természetesen váratlanul érte a helyzet, és óriási energiával kezdtek megoldás után kutatni. A sebészeti beavatkozások után olyan gyógykezelést kapott, amely kíméletesen, életkörülményeinek nem elpusztításával, hanem ameddig csak lehet, fenntartásával kezeli. Több, mint négy évig élt közel teljes életet, játszott, iskolába járt és tanult, szinte az utolsó pillanatig. Az ő élete és halála megrázott, olyan közeli, olyan abszurd onnan nézve minden, ami nekünk természetesnek tűnik. Ő is küzdött a szeretetért, de valahogy másképpen. Ott nem a felszín könyörtelen, rideg, érzelmileg sivár vidékei voltak, ahol ő felnőtt. Mégis vesztesként élte meg a sorsát, míg a nővér Jézusba kapaszkodva hitt, hinni próbált minden egyes sejtjével, és halála átvilágításával valóban továbbél sok más emberben, addig a kislánynak nem adatott meg az a lelkierősség, amely a hívőnek. Pedig semmi sem választja el őket. A kislány életében és halálában ugyanúgy sorsokat fordított meg, életeket befolyásolt, és ha úgy tetszik az örökéletet nyerte el azáltal, hogy küzdelmében kitartott, hogy azok számára, akik ismerték, fájdalmas, de valódi képet mutatott a jelenről, rólunk. Ez a tükörkép azonban, pont mert nem annyira homályos, mint hétköznapjainkban, riaszt is egyben. Őszintesége fájó, mit kezdjünk saját sötétségünkkel, tehetetlen kliséinkkel, amivel éljük az életünket, a rutinokkal, amikkel robotként daráljuk egymást, a mindennapjainkat, amikor lehetne másképp, máshogy!
Tartozásaink tetemesek, bűneink az égig érnek, akárcsak a betűk, a közhelyek. Egyedül a szeretetért küzdő emberért lenne jó lehajolni, ahogyan az álombéli apácák tették, egyszerűen jelen lenni. Ott állni, ahol segíteni lehet, megfogni valakinek a homlokát, elkísérni oda, ahol egyedül már rettenetesen nehéz. Osztozni, együttérezni, megkönnyíteni az elviselhetetlent. Együtt lenni!

A nővérek, amikor megkérdezték, hogyan kerülök én a képbe, mit keresek náluk, azzal válaszoltam nekik, hogy elmondtam a folyamatomat röviden. Ők megállapították belőle, hogy halott nővérük választhatott engem erre a feladatra. Belenyugodtam álláspontjukba, és a közös munka igazolta ezt, hozzáállásuk kifogástalan volt, egészen az utolsó pillanatig, mintha valóban társuk szelleme munkálkodna a háttérben. Az elutasítás után újra és újra átgondoltam a történteket, és azzal igyekeztem érvelni, hogy ha nem véletlenül választott ki a sors, akkor csakis az a lelki hasonlatosság a döntő közöttünk, ami a szeretetet nem evidenciának tekinti. Kitartásom, makacsságom, küzdeni tudásom azonban ebben a viszonyrendszerben megtorpant. A türelem fegyveréhez fordultam, és visszavonultam. De nem adtam fel. Az élet pedig a maga módján rendezi tovább a filmet, a filmünket, és néha megadatik belekukkolni a folyamatba.